Vidám forgatagnak a kellős közepén találkoztam vele éjeknek idején. Magas karcsú alkat; haja rövid, barna; s így szólt hozzám: -Kislány, szabad vagy egy táncra? Kimondani alig tudtam én az igent, táncoltunk, mi voltunk ki semmit nem pihent. Szeme égő tűzként parázslott s rámnézett sokszor, s mindannyiszor őszintén nevetett. Álomszép este volt, az órák így teltek, búcsúzóul így szólt a fiú: -Szeretlek! Három hónap telt el azóta, oly hamar, akár egy pillanat, mi sietni akar... Gyakran találkoztunk, egymást úgy szerettük, míg a tragédia el nem vette tőlünk. Egy tavaszi napon hazafelé mentem, boldogságban úsztam, ő jött velem szemben! Inteni akartam, hisz ő már messziről intett nekem, ekkor kitértem hitemből! Láttam valakit, kezem nem emeltem már, hisz az övét fogta egy másik lány! Éreztem hogy már könny borítja el szemem... Így szeret ő engem? hogy ezt teszi velem? A kanyarban feltűnt egy autó, és érzem az úttestre lépve, hogy ez lesz a végem! Többre nem emléxem, s mikor feleszméltem, láttam hogy csomóan állnak körülöttem. Csak épp azt nem láttam, akit úgy kerestem, akkor látom csak: egy test fekszik mellettem! igen, ő volt, aki saját testével védett meg engem, s most küszködik sebével Alig volt már benne élet, de még így szólt elcsukolva: -Az a lány a húgom volt! És a szeme már a végtelenbe nézett, az arca megrándult, mint aki épp nevet. Nem tudta senki, hogy halállal küszködik, s e harcban a halál győzedelmeskedik. Gyönyörű szemével mégegyszer rámnézett, reszkető kezével engem megérintett. Utoljára szólott, - hangja is reszketett-: -Gondolj akármit, én akkor is szeretlek! Mardos a keserű önvád, örökös gyász az életem, hisz volt egyszer egy srác ki eme szavakkal búcsúzott és halt meg: -Gondolj akármit, én akkor is szeretlek!